Kétségtelenül szórakoztató előadás... 
És sok igazság is van benne... azonban a képek amelyek az áttekintés oldalon a videólinkje alatt jelennek meg, nem hinném, hogy azt jelentenék, hogy Mo. kivétel lenne...sajnos ezt kell mondanom a tapasztalataim alapján (diákként és oktatóként szerzettek alapján egyaránt - a részidős képzésben bekerülő, pedagógiai végzettséggel már rendelkező hallgatók gyakorta elképesztő attitűddel rendelkeznek és ahhoz hasonlóan elképesztő történeteket mondanak el).
És sok igazság is van benne... azonban a képek amelyek az áttekintés oldalon a videólinkje alatt jelennek meg, nem hinném, hogy azt jelentenék, hogy Mo. kivétel lenne...sajnos ezt kell mondanom a tapasztalataim alapján (diákként és oktatóként szerzettek alapján egyaránt - a részidős képzésben bekerülő, pedagógiai végzettséggel már rendelkező hallgatók gyakorta elképesztő attitűddel rendelkeznek és ahhoz hasonlóan elképesztő történeteket mondanak el).A probléma abban is lehet, hogy nem elég széles a pedagógiai módszerek köre a pedagógus kollégák repertoárjában, így jobbára azt használják tanítás során, amit tudnak. És ez többnyire nem a kreativitást elfogadó, értékelő, arra alapozó mód, sokkal inkább a tekintélyelvű, poroszos, közvetítő forma. Még mindig nagyon tanárközpontúak vagyunk, a tanuló, a gyerek csak utánunk következik. Persze, vannak kivételek szerencsére növekvő számban, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a pedagógus, mint olyan, hihetetlenül ellenálló fajta...ellenáll a változásnak, a megújulásnak.
Persze, vannak olyan módszereink, amelyek alkalmasak a kreativitás fejlesztésére (asszem, az én oktatásom során a pedagógusaim ezt vajmi keveset alkalmazták - nem is vagyok egy kreatív ember), csak sok macerával jár, készülni kell az órákra, előre, uram bocsá' ismerni kell a gyerekeket, mindet, sőt, még az érdeklődésüket, a motiválhatóságukat is. Ez persze fárasztó, és nem is vagyunk megbecsülve, anyagilag és társadalmilag sem... de ha a mi gyerekünk oktatásáról van szó, egészen más oldalról közelítünk. Fura, nem?
Asszem, eltértem a tárgytól... kicsit "ventilláltam" is, talán eztán nem fogok.
Ezek a gondolatok jutottak eszembe a videó és a feladat kapcsán.
Eltértél, nem tértél, szerintem rátapintottál! Eszméletlen nehéz a dolga annak a tanárnak, aki fejébe veszi, hogy a gyerekekre (és nem saját magára!!!) figyel. Nem szónokól, hanem kérdez! Nem lerohan, hanem kivár! Nem bemagyaráz, hanem beindít! Mármint a gyerekben! A waldorfosok erre próbálnak koncentrálni, és amennyire én kívűlről látom, sikerül is nekik egy bizonyos szinten! DE: a waldorf tanár este tízig a suliban van! Ki teheti ezt meg közülünk? (A lányom waldorf tanár, de három gyerek mellett eszébe sem jut, hogy ezt felvállalhatná.) Na, én is messzire mentem...De én tényleg nagyon sok tehetséges tanárt ismerek itthon! Nem hagyom magamat, vissza a témához: a jó e-learning szerintem segíthet a kreativitás fejlesztésében! De visszazuhanok a földre, és tudom, hogy ezt mennyir nehéz belefolyatni a nagy magyar pedagógiai valóságba. De ha el se kezdjük?
VálaszTörlésNa, ez az, szerintem az utolsó mondat az egyik legfontosabb: el kell kezdeni! És ha nem úgy működik, ahogy a legoptimálisabb, akkor nem abbahagyni, hanem igyekezni jobban csinálni, máshogy megközelíteni! Ezt mindig elfelejtjük, jobban szeretjük a könnyebbik végén megfogni, nem?
VálaszTörlésA hallgatói attitűd kapcsán nekem is vannak megrázó tapasztalataim megboldogult szociálpedagógus-hallgató koromból (az is voltam, csak titkolom); szóval neked hátha van információd arról, hogy pl. egy pedagógusképzésnél miért nincs alkalmassági vizsgálat?!
VálaszTörlésNem tudom, hogy a gyógypedagógusoknál létezik-e ilyen, de van egy olyan sejtésem, hogy ebben az országban gyógypedagógus is lehet boldog-boldogtalan. Vagy rosszul sejtem?
Valamilyen jogi szabályozás alapján (nem tudom pontosan, hülyeséget meg nem szeretnék írni) nem lehet a jelenleginél alaposabb alkalmassági vizsgálatot alkalmazni, de nem is biztos, hogy lenne értelme, hiszen nehéz eldönteni, hogy mit szeretnél mérni, mitől mondanád vkire azt, hogy nem alkalmas. Olyan sokat változhat (pozitív és nefgatív irányba is) egy fiatal ember, hogy kérdéses lehet a bemeneti mérés meghatározhatósága.
VálaszTörlésMert ugyebár azért mégiscsak tanulási folyamat történik a képzés során, és előfordulhat, hogy az elején valamilyen paraméter alapján alkalmatlannak minősített delikvens a fejlődés során elérkezik oda, hogy már akkor ugyanolyan mérésen alkalmas lenne. Ezzel lehet, hogy ezzel egy későbbi kiváló szakembert zárnál ki. Az atipikus fejlődési útvonalak nem jelentenek egyértelműen rosszat.
Hát, röviden, ezért nehéz az alkalmasság kérdése. :-)
Igazad van, nem lehet egyszerű a dolog és nyilván változik is az ember.
VálaszTörlésMondok egy egészen konkrét példát megboldogult szociálpedagógus koromból.
Fősikola.
Szocped. hallgatók.
Olyan emberek, akik a jövőben pl. sérült gyerekekkel fognak foglalkozni.
Egy egyszerű feladat - nyilván te is ezer ilyet ismersz - a következő:
Két hallgató leül egymással szembe, egyik ökölbe szorítja a kezét, másik feladata, hogy valamilyen módon elérje, hogy a szemben ülő kinyissa az ökölbe zárt tenyerét!
Megoldások:
1. Parker tollat nemes egyszerűséggel belevágni a másik öklébe!
2. Öngyújtóval alágyújtani a másik kezének.
...
közben hangosan röhögve persze.
Nem vagyok szakember, mégis láttam, hogy a képzésen ott ücsörögnek a pszichikailag zavart, komplexusokkal és frusztrációval teli hallgatók, akik aztán szociálpedagógusok lettek.
De nyilván nem olyan egyszerű mérni ezeket a dolgokat. A szörnyű inkább az, hogy a képzés során sem buktak ki ezek az emberek, mert volt seggük bevágni a tananyagot, csak egyszerűen szakmailag alkalmatlanok voltak.
Aztán ami a legelkeserítőbb az egészben, hogy - bár nyilván ez sem minden esetben igaz - a felsőoktatás levelező tagozatos képzéseinek meglehetősen nagy százalékában lényegében arról van szó, hogy befizetsz egy x összeget és különösebb megerőltetés nélkül kapsz érte egy diplomát.
Igen, sajnos a megjegyzésed utolsó mondatában írtakkal igyekszünk küzdeni...több-kevesebb sikerrel. Sajnos sokszor lehet azt tapasztalni, hogy a hallgatók felháborodnak azon, ha valamilyen, kicsit megerőltetőbb teljesítményt is elvárunk tőlük annál, mint hogy írnak 3 oldalt valamiről, amit a netről ollóznak össze. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azon is felháborodnak, ha nem fogadjuk el a (szak)dolgozatukat, ha hivatkozás nélkül oldalak szerepelnek benne változtatás nélkül valamilyen online is elérhető munkából.) Az is egy komoly probléma, hogy megtanulják (és itt most felnőtt emberekről beszélek, a digitális bevándorló kollégákról), hogy mit és hogyan lehet/szabad felhasználni az online elérhető források közül. (ugye, nem kell nagyon hosszan fejtegetni, hogy az összemásolt dolgozatok mögött is a teljesítmény elkerülésére törekvés áll... minél kevesebb energiabefektetéssel kapja meg a "papírt".) Bocsánat, ha néha nyersen fogalmazok, sajnos sok nagyon lehangoló tapasztalatom van.
VálaszTörlés